Elmúlt a nyár a Rejtekben, aztán az ősz, a tél és a tavasz is. Minden szabad időnket itt töltjük, van hogy hosszú heteket, de van olyan is, hogy csak egy délutánra ugrunk le. 
Láttuk már a csodás őszi színpompájában, láttuk már hóval borítva és éreztük itt a kikelet varázsát is. 

Mindannyiszor egy ismeretlen, meglepetésekkel teli arcát mutatta és mi egyre jobban szeretjük, egyre jobban otthon érezzük magunkat benne.
Rengeteget dolgoztunk rajta s van is még mit csinálni, de teret engedünk a pihenésnek, a vendéglátásnak is. Szeretnek itt lenni az emberek, ők is érzik a hely varázsát, rácsodálkoznak a kilátásra és megpihenten, kisimulva távoznak. Ahogy tesszük ezt mi is, mindannyiszor.

Kissé módosítottam a mondáson, miszerint a google a barátod, én ugyanis a pinterestet bújom ötletek után kutatva, mióta van egy rejtekünk. S ahogy mondani szokták, aki keres, az talál is. Ráleltem egy kedves, házilag elkészített padra, reménykedve, hogy egyszer majd lesz olyan állapotban a kertünk, hogy készíthetünk egy ilyet mi is. S ez hamarabb eljött, mint gondoltam. No persze nem az álomkert-kinézet, hanem a pad létrejötte.

Adva volt egy jó adag betonlap, amiről úgy gondoljuk, egy darabig biztosan nem fogjuk használni. Ám elég rossz helyen csúfoskodott, gondolom, későbbi felhasználásra várt. Akadt némi építkezésből maradt faanyag is, már csak egy kis elszántság kellett.

Egy szép napon, amikor egyetlen férfi sem volt a háznál, megjött az elszántság is. Áthordtuk a betonlapokat, méretre vágtunk néhány keskenyebb lécet és ráfektettük a két oszlopra.

Azokra is pakoltam néhány betonlapot és a tetejére a szélesebb lécekből vágtam méretre három darabot.

A végeredmény önmagáért beszél, s megint csak azt mondhatom: a semmiből építettem valamit. Elégedetten legeltetem rajta a szemem és mindannyiszor átjár az öröm, ahányszor csak ránézek. Arról a két lihegő, vöröslő fejű zombiról, akikké Pannival váltunk, miközben felhordtuk a dögnehéz betonlapokat, most nem beszélnék. Ki emlékszik már arra:))

S aki szemfüles felfedezhette a képeken a vágyott rózsaszín metszőollót is. Egészen a kecskeméti tescoig mentem érte:)

S ha már egy kis bepillantást engedtem, akkor itt az ideje, hogy megmutassam a Rejtek nappaliját is, bár itt a legkevésbé szembetűnő a változás és a legkevésbé formálható. Ez volt a hajdani présház, ennél fogva a belmagassága igen alacsony. Az egyik sarkában van egy beépített polc, a másikban egy kályha, a harmadikból pedig a lépcső indul a tetőtérbe.

A kezdetek, amikor először láttuk.

Amikor birtokba vettük és először ott aludtunk.

Ez pedig a jelen állapot. Nem érezzük még egymást, bár így a képeket elnézve, elég pofás kis szoba ez. Vannak még fehér foltok, de itt is hozott bútorokból dolgoztunk. Kis takarítás, kis fazonigazítás és itt tartunk most. Az egyetlen bútor, amit eddig vásároltunk, a két fonott fotel, mert hamar rájöttünk, hogy hat embernek kevés a kanapé például egy esti tévénézéskor. S amíg foteleink nem voltak, addig a napágyakkal oldottuk meg. El tudjátok képzelni?! :)

Fejtörést okoz a lépcső alatti rész és a vakablakok a falon. A lépcső alatti rész ideje még nem jött el, a vakablakokkal viszont próbálkozom, de nem sok sikerrel. Azt hiszem, az lesz a vége, hogy eltakarom egy nagy faliképpel...

Szeretem magam körül a szépet, szeretem látni, hogy alkottam valamit. S ehhez gyakran olyan kevés kell, de ezt mintha már mondtam volna egyszer... vagy többször... Mutatom is, mennyire kevés.

Először is kell egy szabad délután, ez mondjuk számomra a legnehezebb része a dolognak, de a Rejtek óta ebből is egyre több akad és hát hogy én ezért mennyire, de mennyire hálás vagyok!!! De visszatérve a szükséges kevéshez: kell kreativitás, ami bárki bármit is mondd, mindenkiben ott szunnyad. A többi pedig már csak fantázia és alapanyag kérdése. Megmutatom, én mikből dolgoztam

Ezek a képkeretek legalább két éve várták sorsukat. A Bikás-parki bolhapiacon vettem őket, s nem értek hozzá, de hogy az átfestésükkel talán szentségtörést végeztem, azt abból gondolom, hogy még ott a piacon meg akarta vásárolni tőlem egy másik kereskedő. Nem adtam persze, mert terveim voltak velük. Az a terv füstbe ment, de nyilván csak azért, hogy most új terv születhessen.
Az egyik réz keretet pasztellsárga festékspray-vel fújtam le, a belsejébe pedig egyik akvarell képem került. (A festés kikapcsol, megnyugtat és tovább inspirál. Ennek a képnek a készítése közben például arra gondoltam, hogy milyen jól mutatnának ezek a minták textilen és ettől még különlegesebbé és egyedibbé válnának a babáim... de ez egy másik bejegyzés lesz.)

A szénfekete keretnek is réz az alapja, de ebbe egy gyapjúfilcből készült kép került. Pofonegyszerű darab: a fehér filcből csíkokat kell vágni, itt-ott bevagdosni, ezután fekete cérnával ott-itt rávarrni az alapra, így lesz olyan hatása, mintha valódi nyírfák lennének. A szürkészöld gyapjút nemezelőtűvel rögzítettem, de a ragasztás is jó lehet erre a célra. Ezután már csak egy kartonlapra kell rákasírozni és mehet is a keretbe.

A feliratos képet szeretem a legjobban.Mostanában bárhol inspiráló feliratokba botolhatunk lépten-nyomon, ilyet azonban biztosan nem találni sehol sem. Ez a saját inspiráló táblám, a mindennapi betevő falatom :) Egy készen kapható rétegelt lemez, szénfeketére festve, krétafilccel feliratozva. 
Nem tudom, mondtam-e már, szerintem még sosem:), de olyan kevés kell ahhoz, hogy semmiből valamit csináljunk, hogy újragondoljunk tárgyakat és azt a magunk ízlésére alakítsuk. Sok mindent lehet vásárolni készen, olcsón is ráadásul, de miért ne adhatnánk annak a sok mindennek valami pluszt, amitől igazán a magunkénak érezhetnénk? S ha egy régi tárgyat gondolunk újra, akkor pedig meg is menthettünk valamit és ettől lesz még értékesebb. Tőlünk, magunktól. Számomra ettől lesz igazán otthonos az otthon.

Igen, van még néhány képkeretem:) Ezeket a debreceni régiségvásáron szereztem be, a legutóbbi nyaralásunkkor. Ej, de sok mindent tudtam volna ott vásárolni! S ej, de jó, hogy nincsen sok pénzem!

Nem "konmarizok", mert magamtól is rájöttem, hogyan kell ruhát hajtogatni, hogy átlátható legyen és kevesebb helyet foglaljon a szekrényben, beláttam, hogy a kevesebb holmi kevesebb rendetlenséggel jár és valahogy nem tudok szerelmet vallani a tárgyaimnak, így nem tudom, viszont szeret-e és ragaszkodik-e hozzám. És kb. mondjuk ennyi is, amennyit tudok a Kon Mari-módszerről, és ez kevés volt ahhoz, hogy megvegyem a könyvet, meg hát elégnek gondoltam a saját tapasztalataimat:)

Szóval nekem "konmari" vagy élettapasztalat, egyre megy. A lényeg, hogy aminek mennie kell, az menjen és ne foglalja feleslegesen a helyet, még egy nyaralóban sem. Az összes használati tárgyat, amit ránk hagytak átnéztünk és jó alaposan kiselejteztünk. Ám az én szívem sincs kőből, sokkal inkább valami folyton olvadó vajból, maradt hát néhány dolog, ami hát... hogy is mondjam csak... hasznavehetetlen... majd csak jó lesz valamire, valamikor... Meg különben is valami erős és megmagyarázhatatlan kötődésem van a dobozokhoz, (egy időben félreraktam még a bonbonos dobozokat is, mert majd csak jó lesz valamire, valamikor...) ezért ez az almamintás, szép formájú, nem túl nagy méretű kerek doboz sem került a selejtek közé. 

Egy egyszerű, mondhatni minimal-stílusú mintás papír az aldi-ból, egy olló, papírragasztó és máris kész a dekorációba simuló design-elem.

Na jó, némi festékspray azért még szükségeltetik hozzá, ugyanis az egy ív papír nem volt elég, hogy a tetejét is befedjem vele. Így utólag nem bánom, mert az egyszínű tető határozottan jól áll neki.
A doboz papírral történő bevonásáról egy nagyon jó leírást készített Évi, az ihletet én is onnan merítettem. 

Ez egy csodás alkotós délután volt. Olyan sok apróság készült...