Egy kedves kis házikó birtokosai lettünk, egy hegy oldalában, csodás panorámával.
Reggelente a meleg tejeskvéval a kezünkben ücsörgünk a lépcsőn, rácsodálkozunk a madárcsicsergéstől zajos csendre (igen, ilyen van), a nyugalomra, a felfoghatatlan érzésre, hogy ez tényleg a miénk. 
Persze estére már nyoma sincs a romantikus érzéseknek, igazán a bőrünkön érezzük, milyen is a tulajdonosi lét. Kertet rendezünk, pókhálót szedünk, takarítunk, válogtunk és izomlázzal küzdünk, alig várjuk hogy ágyba kerüljünk. 

A rejtek valamikor egy présház volt, amihez szép lassan minden tulajdonos hozzátett valamit, előszobát, konyhát, tetőteret, szigetelést. Nagyon szép állapotban kaptuk meg, ráadásul minden felszereléssel, bútorzattal együtt, amiért nem lehetünk elég hálásak az előző tulajdonosoknak. Ha az embernek szegényes a költségvetése, tudja, milyen sokat jelent, hogy nem kell új bútorokat venni, sem kerti szerszámokat és miegyebet. Már csak annyi a dolgunk, hogy mindent a saját képünkre alakítsunk, némi festésel, fazonigazítással.
Hozzá is kezdtem ám:)